Nagy öröm és nagy feladvány volt számomra az AMAPED nyári táborában való részvétel – immár második alkalommal. Tavaly egy mese dramatizált változatát készítettük el öt nap alatt, amelynek végén meg is mutattuk a sok rögzített improvizációval alkotott játékunkat. Idén valami mást szerettem volna: egyrészt azért, mert voltak visszatérő táborozók, s célom volt, hogy ők más játékmódokkal is megismerkedhessenek, másrészt az idén nagyon nagy volt a résztvevők életkora közötti különbség – együtt kellett dolgoznunk a 7-8 évesekkel és a 13 éves kiskamaszokkal is. Éppen ezért egy szerkesztett játék megvalósítása mellett döntöttem, amelynek végül aztán a Mindenhol ott vagyok… címet adtuk.
Olyan kérdésekre kerestünk válaszokat, amelyeket mai gyerekversek segítségével tettünk fel magunknak a próbák során. Két mai magyar író, költő – Kiss Ottó és a Bécsben élő Krusovszky Dénes – gyermekverseket közreadó kötetéből válogattam össze hozzá az alapanyagot. A közös a versekben a gyerekeket körülvevő világra való rácsodálkozás volt, amely a gyerekekben persze izgalmas és feszítő kérdéseket szül, s aztán a versekben ezek a sokszor meseszerű, szürreális képekben nyernek megnyugtató válaszokat. Ezeket a képeket fordítottuk át a (színházi) játék nyelvére, amelyek már a kitalálás közben is nagyon érdekes ötleteket szültek.
A tábor menete a szokásos módon alakult: reggel a bemelegítő, valamint a koncentrációs és együttműködési készséget fejlesztő játékokkal kezdtünk, majd ezt követte ebédig a konkrét anyagunkkal való alkotómunka, majd az ebéd után egy jó órányi kikapcsoló játszóterezés következett, hogy aztán a napot az előző jeleneteink rögzítésével és egy levezető játékkal zárjuk. Meg kellett küzdenünk a hőséggel, az eltérő életkorokból fakadó koncentrációs készségbeli különbségekkel, no meg azzal is, hogy a részt vevő gyerekek nem azonos szinten és gyakorisággal használják a mindennapjaik során a magyar nyelvet.
A verses alapanyag és a költői, szürreális képekben gazdag – ám a gyermeki látásmódhoz nagyon is közel álló – szövegek megtették a hatásukat: a csoportban jelen lévő kicsik és a már kamaszodók is megtalálták a maguk kérdéseit, s azokra a saját életkorukra jellemző látásmódjuk alapján születtek meg a játékon belül a megoldásaik. Erre remek példa volt a „szerelmes” versekből felépülő jelenetsor, amelyben a kicsik a csúfolóverseket megidéző rigmusok és mozdulatsorok segítségével készítették elő kis-nagy kamasz lány és fiú társuk versből dialógussá és jelenetté formált félszeg „szerelmi vallomását”.
A tábor – meglátásom szerint – céljához ért: odafigyelni magunkra és másokra, megérezni az együttműködés örömét, rácsodálkozni a versek világára és benne magunkra, alkotni valamit, ami másoknak is örömet szerez, s amire csak együtt vagyunk képesek – ha csak ennyi tapasztalattal lettek gazdagabbak a gyerekek és a szülők is, már megérte itt lenni. Ezt alátámasztotta az egyik fiú, Lehel felbukkanása a záró bemutatón: begipszelt lábbal is elbicegett – ha már az idén nem tudott itt lenni a táborban – legalább láthassa, mit alkottak a többiek. Ahogy a szeméből láttam: jövőre itt lesz!
Németh Ervin drámapedagógus, a Soproni Petőfi Színház dramaturgja
